Gulyásleves Barcelonában

Bár én csak az indexen követtem az eseményeket, azt így is leszűrtem, hogy az idei március 15-e különösen jó móka lehetett. Bárki megtalálhatta azt a beszédet, tüntetést, ahol a legjobban át tudta adni magát a kora tavaszi munkaszüneti nap gyönyöreinek. Mivel itt ilyesmiről szó sem volt, nekem kellett kitalálnom, hogyan is lehetne megünnepelni március 15-ét. Így aztán összeszedtem minden főzőtudományomat (meg Anya receptjét) és meghívtam a csoporttársaimat egy gulyáslevesre.

A hozzávalókért bevetettem magam a La Boquería forgatagába. Ez a leghíresebb piac Barcelonában, a város turisták által leginkább megszállt részén van. Ennek megfelelően egy csomó stand a két-két kiwi- és banánszelet kis dobozban 3 euroért bizniszre szakosodott. Viszont meglepő módon még itt is vannak olyan árusok, akik a hipermarketekkel versenyképes áron (!!!) árulnak friss zöldséget, gyümölcsöt, húst, sonkát, sajtot és mindenféle tengeri kütyüt. Leginkább arról lehet őket megismerni, hogy nem beszélnek angolul, ők (vagy a családjuk) már réges-rég itt árult, mielőtt Barcelona trendi turista célponttá vált volna. Csak azért, mert időközben a város megváltozott, nem fognak maguknak másik helyet keresni... Sajnos a spanyol tudásom továbbra sem verdesi az eget, de azért kitartóan próbáltam magyarázni ezeknek az arcoknak, hogy mit kérek - végül sikerült is mindent beszereznem.

Azért biztosra mentem, még korábban főztem egy adag gulyást magamnak, és mivel nagyon jól sikerült, belevágtam a 15 fős akcióba. Nem kellett mindent egyedül csinálnom, íme a stáb:

 

Ez én vagyok, a FŐNÖK (miközben a farzsebemből kikandikál a recept)

 

Itt Majával, aki szerb, ezért tudja hogyan kell gulyáslevest főzni

 

Thomas, a házigazda, egy adag krumplival

 

És végül Patrick, aki időnként becsörtetett egy "Hostia puta joder!!" felkiáltással, megkóstolta  a levest és közölte hogy már nagyon éhes.

 

Az est főszereplője, még a krumpli hozzáadása előtt

A gulyásleves elfogyasztása előtt aperitif gyanánt mindenkibe belediktáltam egy feles halmaji barackpálinkát, nos, az étvágyra nem is lehetett panasz :) Az kell mondjam, hogy igazi remekművet sikerült alkotni, Nikos például megkért, hogy fordítsam le neki a receptet angolra.

Természetesen a desszert sem maradhatott el, mindenki kapott egy Túró Rudit - részben kárpótlásul azért amiért végig magyar zenét kellett hallgatniuk, leginkább Kispált, Quimbyt és Budapest Bárt :) Hát mit mondjak, annyira nem voltak elragadtatva, legjobban még a Zagar Wings of Love c. számát szerették. Eléggé meglepődtem, amikor az első dallam után Vasilis azonnal rávágta, hogy ez melyik szám. Aztán kiderült, hogy korábban DJ-ként működött Görögországban, sőt, egyszer majdnem el is ment egy Zagar koncertre (csak kiderült, hogy 40 euro a beugró...).

Miután mindent elpusztítottunk, átvonultunk egy közeli sörözőbe, mert egy korábbi házibuli miatt Thomasnak már van egy rendőrségi figyelmeztetése.  Aki helyesen megtippeli, hogy hány különböző nemzetiség ül az asztalnál, az a vendégem egy sörre Barcelonában :)

Még mindig téli kalandok: síelés Andorrában

Kihasználva, hogy az első héten azért még a tanároknak sincs szívük ránk zúdítani a szokásos házi feladat dömpinget, hétvégén felkerekedtünk és ott hagytuk Barcelonát egy kis időre: Andorrába mentünk síelni. Péntek este indultunk el több mint 80-an (mindenki az évfolyamról jött), a buszon aztán pillanatok alatt kialakult a régi szép időket időző osztálykirándulós hangulat.

 Andorrában vannak hegyek meg sípályák...

... sok napsütés ...

Az Andorrai Hercegségről (Principat d’Andorra) annyit érdemes tudni, hogy Pireneusok közepén fekszik, a hegyek pedig szinte teljesen elszigetelik a külvilágtól. Minden bizonnyal ennek köszönheti, hogy mai napig önálló állam, holott a Nou Camp akkor sem telne meg, ha minden andorrai jegyet venne... Andorra olyannyira hercegség, hogy egyszerre két társhercege is van: a francia köztársasági elnök és Urgell (egy katalán megye) püspöke. Persze ez csak a hagyomány, 1993 óta Andorrában is tombol a demokrácia, van kormány, parlament és több párt is. A természeti adottságaik alapján nem meglepő, hogy nem a nehéziparra szakosodtak, gyakorlatilag az egész ország sípályákból és sífelszerelést áruló üzletekből áll.

 

... és sípályák meg hegyek

ebédszünet az első napon
 

Annak ellenére, hogy viszonylag komoly határellenőrzésen estünk át (gépfegyveres határőrök ellenőrizték a busz papírjait és a csomagtartót is átvizsgálták), nem nagyon éreztem azt, hogy egy másik országban lennék. Ehhez nagyban hozzájárult, hogy Andorra hivatalos nyelve a katalán, ez pedig Barcelona után nem nagy változás :) Egyetlen fontos különbség volt: bárhol lehet dohányozni. Ezután a hétvége után pláne meg tanultam értékelni azt, hogy Spanyolországban minden étterem, söröző, szórakozóhely füstmentes – remélem, mire nyáron hazaérek, nálunk is működni fog ez a dolog.

ebéd a második napon a jégkunyhó mellett

 

ez a tanulópálya...

  

...ez pedig én vagyok az egyik hegytetőn

A sípálya egyébként tényleg hatalmas. A két nap nem volt elég arra, hogy minden lejtőt kipróbáljunk (és nemcsak nekem, hanem a profibbaknak sem). Az első napon még kevésbé voltam vakmerő, vasárnap azonban csatlakoztam egy nálam jobban síelő társasághoz – néha igencsak küzdenem kellett, hogy leérjek, de persze végül mindig sikerült. Utólag kiderült, hogy az egyik pálya fekete volt, amin lejöttem, na mondjuk ott tényleg a határaimat feszegettem :)

remélem mostanra mindenki kiszúrta gse-s pulóveremet :)

  

vigyázat, hegyek mindenhol!

 Adéu, Principat d'Andorra!

Téli kalandok Barcelonában: Che Sudaka és hóesés

A mai napon a szokásosnál valamivel jobban ráérek blogot írni. Példátlan dolog történt ugyanis: nem elég hogy a hétvégén éjszakánként akár 0 fok alá is csökkenhet a hőmérséklet, ma még a hó is elkezdett esni szállingózni. Ezért tegnap életbe lépett a pre-alert phase of the campus protection plan (gondolom ez olyan lehet, mint az első fokú viharjelzés a Balatonon), ma reggel pedig mindenkit felszólítottak, hogy a rendkívüli körülményekre tekintettel csendben (!!!) menjen haza, az egyetem bezárt. Szerencsére mindez elég korán történt ahhoz, hogy én még el sem indultam... És hogy micsoda tél tombol itt:

No de amiről eredetileg akartam írni: több mint két hét után nem kis mennyiségű karácsonyi finomság elfogyasztása után jöttem vissza Barcelonába január elején. Fel sem merült, hogy unatkozhatnék, ugyanis Imi, Jucus és Dénes már itt vártak. Az egyik este Che Sudaka koncertre mentünk, Jucus összefoglalója (a facebookról loptam) azt hiszem, elég jól visszaadja a hangulatot. :)

előzetes tanulság: sose használjatok google mapet katalóniában :D azt kell elképzelni, hogy elmész vonattal Montmelóba (mondjuk budaörs), ahol a városi sportcsarnokban lesz egy remek ska koncert. a google map azt mondja neked, hogy a dr ferrán u 9 (apparently petőfi utca 9 :S) kb 4 kilométerre van, ami kicsit furcsa, főleg, hogy ki kellett mászni a városkából, át az ipari parkon, a folyó mellett, a járda nélküli autópályaaluljáróban stb, szal nagy nehezen átérünk mint utólag kiderül Parets de Vallés-ba (Törökbálint), ahol a ferrán u 9 alatt egy kedves kis családi házat találunk, amit majdnem 1 óra gyaloglás után nem értékelünk megfelelő eredménynek :S megpróbálunk találni valakit az utcán, mivel én vagyok az egyetlen, aki gagyog "kasztíliaiul", bácsival megpróbálom lekommunikálni, hogy mi van, mondja, hogy ott jobbra, ott balra, és akkor 10 perc. szuper, elindulunk, ő meg utánunk kiabál, hogy gyalog vagyunk?? persze. ja, mert autóval 10 perc, és már integet, hogy gyertek szerencsétlen külföldiek, elviszlek benneteket. A 10 perces úton aztán rendszeres időközönként felkiáltott, hogy "Montmeló!", jelezve, hogy egészen téves elképzeléseink vannak barcelona külvárosainak földrajzáról :S majd megérkeztünk 120 méterre a vasútállomástól, ahol leszálltunk másfél órával korábban :S ezek után meg a pultosokat akasztottuk ki azzal, hogy magában kértük a vodkát, mondjuk nem csoda, mert, ugyanúgy teletöltötték a poharat, mintha vodkanarancsot adtak volna :PP szal ez volt a gigasztori ;)

És akkor a bizonyíték, hogy tényleg ott voltunk a Che Sudaka koncerten (egy kis reklám: február 22-én Anselmo Crew társaságában az A38-on lépnek fel, csak ajánlani tudom - az új albumuk pedig ingyen letölthető a honlapról):

Excursión a la Rioja #2: Ezüstös reflexek, kerek savak

Ahogy azt az előző részben is említettem, Pamplona egy hangulatos spanyol kisváros. Ez azt jelenti, hogy mindenképp érdemes meglátogatni, azonban egy nap után már nem tartogat túl sok újdonságot. Így aztán másnap azzal a kellemes tudattal ültünk be az autóba, hogy remekül terveztük meg a menetrendet.

A Rio Ebro partján fekvő Logrono a napsütés és a sárguló levelek pazar látványával fogadott minket. 

A legendárium szerint itt található a leghosszabb bár a világon. Ez így azért nem teljesen igaz, a leghosszabb bár valójában egy utca, a Calle de Laurel. Itt azonban egymást érik a bárok, mindegyik előtt néhány hordóval, amit kifejezetten arra szolgál, hogy rajta könyökölve bort igyunk. Így egy kicsit tényleg olyan, mintha egy nagy bárban járnánk asztaltól asztalig. No meg persze itt októberben még bőven elég jó idő van ahhoz, hogy nyugodtan lehessen este (éjszaka) a szabad levegőn borozni. 

 

Mivel egy üveg jó bor elfogyasztása négy vidám embernek semeddig sem tart, sok helyet ki tudtunk próbálni. Volt, ahová többször is visszatértünk, például az alábbi serrano sonkás bocadillo kedvéért. No meg azért, hogy lenyúljak egy poharat, hogy Barcelonában is meg tudjam adni a módját a borozásnak.

 

Az este során azt is megtudtuk, hogy a helyi focicsapat az 1949-50-es szezonban hatalmas tettet hajtott végre: a harmadosztály megnyerésével kiharcolta a jogot a másodosztályban való szereplésre. Erre természetesen mi is koccintottunk, biztos titeket is megérint ez a dolog, íme a hősök:

A túra „szakmai” része az utolsó napra maradt, ekkorra sikerült ugyanis megszerveznünk egy látogatást a Franco Españolas nevű pincészetbe. Amíg Magyarországon a legtöbb pincészet elég sokféle bort készít, addig itt (mármint Spanyolországban) erre egyáltalán nem törekednek, szinte csak házasítást készítenek. A borokat három különböző kategóriába sorolják, elsősorban a szőlő minősége és a hordós érlelés hossza alapján (Crianza, Reserva, Gran reserva). A szőlőfajtáknak pedig közel sem tulajdonítanak akkora jelentőséget, mint itthon, sokszor rá sem írják a címkére, milyen szőlőből készült a bor. 

 

A Franco Españolas egyike a legnagyobb riojai pincéknek. Ez a pincerendszer méretei alapján nekünk is elég hamar feltűnt. Ezek a nagy picék elsősorban az átlagfogyasztót célozzák meg, ezért a megbízhatóságot részesítik előnyben. A borász elmondása alapján minden erejükkel arra törekednek, hogy a különböző évjáratok közötti különbséget minimálisra csökkentsék. Ha valaki egyszer megkóstolt egy Franco Españolas Crianza-t öt éve, az most is pontosan tudja, mire számíthat. 

Bár ez a hozzáállás kissé unalmassá teszi a boltok boros polcait, szerintem nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a spanyolok sokszor isznak bort az ebédhez/vacsorához (sőt, én már láttam olyat, aki a reggeli sonkás tojáshoz is vörösbort rendelt). Egész egyszerűen nem kell különösebben szakértőnek lenni ahhoz, hogy valaki eligazodjon a boros polc előtt és megfizethető áron jó bort vegyen.

A pincelátogatás végén még megkóstoltunk egy Reserva-t, hogy aztán újra fejest ugorjunk a spanyol autópályák varázslatos világába. Egy nagyon jó hétvégét töltöttünk el Riojaban, és sokat is tanultunk. Én legalábbis biztosan, azóta sokkal magabiztosabban lépek be a lakásomtól két háztömbnyire található borszaküzletbe.

Excursión a la Rioja #1: Egy kis ízelítő a baszkok világából

Az elmúlt hetekben a félév végi hajrá és a vizsgaidőszak elég sok elfoglaltságot adott, így aztán az élmények megörökítésével kissé elmaradtam. Úgyhogy amíg itthon vagyok, igyekszem kihasználni az időt, és bepótolni a mulasztást. Ebben a sorozatban elsőként következzék a Riojában, Spanyolország leghíresebb borvidéken tett felfedezőút krónikája.

A messze földön híres Rioja Spanyolország észak-keleti részén, Barcelonától mintegy 450 km-re található. Az útra négyen neveztünk be, és végül az autóbérlés mellett döntöttünk: három nap alatt mintegy 1100 km-t tettük meg a kis Kia Picanto-val, Rioja mellett Pamplonát is meglátogattuk. Bár az emelkedőkön nem nagyon lehetett vele 90-nél gyorsabban menni, a végére egészen a szívünkhöz nőtt (nekem pedig különösen, ugyanis végig én vezettem).

A hegyek mellett az autópályán teljesen rendszertelenül felbukkanó fizetőkapuk tették próbára a türelmünket. Az autópályákat nem az állam, hanem a különböző tartományok kezelik, így aztán egységes díjfizetés sem alakult ki. Előre megvásárolható autópálya matricáról nem is beszélve. Így aztán minden egyes alkalommal, amikor átléptünk valamilyen közigazgatási határt, meg kellett állni és fizetni kellett valamennyit. Azt hiszem azt már mondanom sem kell, hogy a fizetendő összeg teljesen véletlenszerűnek tűnt, akármilyen elméletet gyártottunk, az rendre megbukott a következő fizetéskor.

Az első állomás tehát Pamplona volt, ami elsősorban a bikafuttatásról ismert: a szűk belvárosi utcákban minden évben egyszer hagyományos viseletbe öltözött emberek ezrei futnak a bikák előtt. Az esemény fontosságát jelzi, hogy míg sok helyen az egyirányú utcák elején a behajtani tilos tábla mellé azt írják ki, hogy a biciklisek kivételek, a Calle de la Estafeta-n ez a bikákra és a futókra vonatkozik (a kétnyelvű utcák jelzik, hogy már közel jártunk Baszkföldhöz).

 

Úgy tűnik, a bika elől futás egy igen népszerű szórakozás Spanyolországban, de régiónként különbözik. Zaragozában például az arénában űzik ezt a sportot. A kedvenc változatom a valenciai, ahol a bikafuttatás útvonala egy stégre vezet, a cél pedig rávenni a bikát, hogy a tengerbe vesse magát az emberek után. No comment.

Pamplona összességében egy hangulatos spanyol kisváros, amit nemcsak a bikafuttatás napján érdemes meglátogatni.

 

Természetesen a helyi ízeket is igyekeztünk megkóstolni. A paprika hihetetlenül népszerű errefelé, szinte minden fogásban megtalálható valamilyen módon. Végül egy baszk bárban kötöttünk ki, ahol különféle kenyérre pakolt falatkák (pincho) és sör társaságában igyekeztünk rábeszélni a tulajt, hogy a tv-n kapcsoljon át a Barcelona-Zaragoza focimeccsre.

Erre azonban egészen addig nem volt hajlandó, amíg véget nem ért a pelota rangadó közvetítése. Ez egy népszerű baszk sport, kicsit olyan mint a fallabda, csak sokkal hosszabb pálya és a játékosok ütő helyett a tenyerükkel küldik a labdát a falra. A helyszínen több ezer ember eksztázisban tombolt a meccs alatt, és a másnap megjelenő helyi újságban is a két játékos szerepelt a címlapon.

Miután jóllaktunk és a Barcelona győzelmére is koccintottunk, belevetettük magunkat a helyi bárok borkínálatának tanulmányozásába. Bár Pamplona nem tartozik a Rioja régióhoz, sem a választékra, sem a minőségre nem lehetett panaszunk. Elég annyi, hogy másnap egyikünk sem akart korán felkelni... Azért egy idő után csak összeszedtük magunkat, és most már Rioja fővárosa, Logrono felé vettük az irányt. Erről azonban már a következő részben számolok be.

Novemberi napsütés #2

A Montjuicos barangolás után másnap újabb túra következett, ezúttal osztálykirándulásra mentünk. Tényleg olyan volt, mint anno az általános iskolában, a túrát a tanárok, egészen pontosan az „osztályfőnökök” szervezték: Francesc Obiols, programigazgató („cleaning lady of the program”, ahogy ő szokta mondani) és Albert Marcet, tudományos igazgató. A célpont a Barcelonától kb. 30 km-re fekvő La Mola  hegy volt.

Ahogy az lenni szokott, nem indult zökkenőmentesen a túra. Az instrukciók szerint 10 órakor kellett találkoznunk a Terrassa nevű város vasútállomásán. Ha az ember Barcelona környékén használja a tömegközlekedést, akkor egyedül arra kell figyelni a jegyvásárláskor, hogy hány zónán halad át az út során. Mivel Terrassa ránézésre nincs messzebb az egyetemnél, mindannyian magabiztosan utaztunk a szokásos 2 zónás jegyünkkel. A helyszínen azonban kiderült, hogy a harmadik zónában vagyunk. A rendszert pedig nem könnyű becsapni, ha nincs megfelelő jegyed, egyszerűen nem tudsz kijönni az állomásról. Én még gyorsan kapcsoltam, és egy másik utast követve átsuhantam egy kinyíló kapun, a többiek azonban bent ragadtak. Végül nagy nehezen – és némi pótdíj fejében – kiengedte őket egy piros egyenruhás néni.

Ezzel azonban nem oldódott meg minden. Kiderült, hogy Terrassa egy nagyjából 300.000-es város és négy vasútállomása van. Gyors telefonálás után kiderült, hogy mind a négy állomáson van valaki közülünk, úgyhogy még eltartott egy óráig, mire mindenkit összeszedtünk. 

A városból a hegy lába felé vették az irányt, útközben pedig elhaladtunk Barcelona leggazdagabb emberének háza (=várfallal körülvett palotája) mellett. A Loki szurkolóknak ismerős lehet a történet, a nagy vagyon forrása a játékautomaták üzemeltetése. Amúgy rengeteg van belőlük, még nem jártam olyan bárban vagy étteremben ahol ne lett volna egy-két játékgép. Ráadásul számomra nehezen megfejthető módon leggyakrabban a tapas felirat villog rajtuk... A nagy gazdagság a 70-es évekből származik: Franco halála után, a demokratikus átmenet első éveiben nem lehetett tudni, hogyan alakul majd a szerencsejáték szabályozása a jövőben. Hősünk arra tette fel minden meglévő pénzét, hogy a játékgépek üzemeltetését engedélyezni fogják magánembereknek, és még mielőtt a kérdés eldőlt volna, megrendelt annyi gépet, amennyit csak tudott. Végül bejött a számítása, és mivel az első napokban egyedül ő rendelkezett nagy kapacitással, az ő gépei árasztották el a piacot - a monopol helyzet pedig azóta is kitart.

Azt persze mondanom sem kell, hogy gyönyörűen sütött a nap, amikor nekiindultunk a néhol igencsak meredek útnak:

Carlos, a közelben lakó csoporttársam váltig állította, hogy ha tiszta az idő, akkor Mallorca-t is lehet látni. Ezen a szintén katalán tanárok is csak nevettek - és azért a környékbeli vidék látványa sem volt semmi.

És a cél, a kolostor a hegytetőn:

Az út kb. másfél óráig tartott, és abszolút nem volt hiábavaló a fáradozásunk, a kolostorban ugyanis egy egészen kiváló katalán étterem üzemel, ahová állítólag a mai napig öszvérekkel hozzák fel az alapanyagot. Az étteremben végül legalább annyi időt töltöttünk el, mint a tényleges túrázással összesen :)

Először is megtanultuk, hogy kell a paradicsomot rápasszírozni a fokhagyás pirítósra, majd a szokásos saláta halom után jöhetett a fő fogás. Én szerencsére nem hagytam magam elcsábítani a "butifarra-t meg kell kóstolni, ez a legjobb kolbász a világon" szöveggel - amivel aztán pl. az egyik, Bajorországból származó egyik csoporttársam utólag nem igazán tudott azonosulni. Ehelyett inkább sült nyulat kértem fehér babbal. Nos, egyrészt isteni volt, másrészt aznap már nem kellett többet ennem :)

Az ételhez természetesen katalán vörösbor járt. Először a kancsóból kellett inni mindenkinek, amíg ezen túl nem voltunk, nem is kaptunk poharat. Íme, így isszák a vörösbort a tősgyökeres katalánok:

És így iszom én - azzal, hogy nem öntöttem le magam, imán a mezőny első harmadában végeztem:

Miközben mi a desszerttel küzdöttünk, érkezett egy felhő a hegytetőre, úgyhogy a visszafelé úton már nem volt meg a korábbi kilátás. Carlos persze egyértelműen a felhőt okolta, amiért nem láttuk Mallorca-t.

Eddig meg sem fordult a fejemben az a kérdés, hogy a középiskola után miért szűnik meg az osztálykirándulás. A mi La Mola-s túránk legalábbis nagyon jó volt - ha egyszer az oktatási miniszteri pozícióért fogok kampányolni, akkor az osztálykirándulás egyetemi bevezetése lesz az egyik választási ígéretem :)