Novemberi napsütés #2

A Montjuicos barangolás után másnap újabb túra következett, ezúttal osztálykirándulásra mentünk. Tényleg olyan volt, mint anno az általános iskolában, a túrát a tanárok, egészen pontosan az „osztályfőnökök” szervezték: Francesc Obiols, programigazgató („cleaning lady of the program”, ahogy ő szokta mondani) és Albert Marcet, tudományos igazgató. A célpont a Barcelonától kb. 30 km-re fekvő La Mola  hegy volt.

Ahogy az lenni szokott, nem indult zökkenőmentesen a túra. Az instrukciók szerint 10 órakor kellett találkoznunk a Terrassa nevű város vasútállomásán. Ha az ember Barcelona környékén használja a tömegközlekedést, akkor egyedül arra kell figyelni a jegyvásárláskor, hogy hány zónán halad át az út során. Mivel Terrassa ránézésre nincs messzebb az egyetemnél, mindannyian magabiztosan utaztunk a szokásos 2 zónás jegyünkkel. A helyszínen azonban kiderült, hogy a harmadik zónában vagyunk. A rendszert pedig nem könnyű becsapni, ha nincs megfelelő jegyed, egyszerűen nem tudsz kijönni az állomásról. Én még gyorsan kapcsoltam, és egy másik utast követve átsuhantam egy kinyíló kapun, a többiek azonban bent ragadtak. Végül nagy nehezen – és némi pótdíj fejében – kiengedte őket egy piros egyenruhás néni.

Ezzel azonban nem oldódott meg minden. Kiderült, hogy Terrassa egy nagyjából 300.000-es város és négy vasútállomása van. Gyors telefonálás után kiderült, hogy mind a négy állomáson van valaki közülünk, úgyhogy még eltartott egy óráig, mire mindenkit összeszedtünk. 

A városból a hegy lába felé vették az irányt, útközben pedig elhaladtunk Barcelona leggazdagabb emberének háza (=várfallal körülvett palotája) mellett. A Loki szurkolóknak ismerős lehet a történet, a nagy vagyon forrása a játékautomaták üzemeltetése. Amúgy rengeteg van belőlük, még nem jártam olyan bárban vagy étteremben ahol ne lett volna egy-két játékgép. Ráadásul számomra nehezen megfejthető módon leggyakrabban a tapas felirat villog rajtuk... A nagy gazdagság a 70-es évekből származik: Franco halála után, a demokratikus átmenet első éveiben nem lehetett tudni, hogyan alakul majd a szerencsejáték szabályozása a jövőben. Hősünk arra tette fel minden meglévő pénzét, hogy a játékgépek üzemeltetését engedélyezni fogják magánembereknek, és még mielőtt a kérdés eldőlt volna, megrendelt annyi gépet, amennyit csak tudott. Végül bejött a számítása, és mivel az első napokban egyedül ő rendelkezett nagy kapacitással, az ő gépei árasztották el a piacot - a monopol helyzet pedig azóta is kitart.

Azt persze mondanom sem kell, hogy gyönyörűen sütött a nap, amikor nekiindultunk a néhol igencsak meredek útnak:

Carlos, a közelben lakó csoporttársam váltig állította, hogy ha tiszta az idő, akkor Mallorca-t is lehet látni. Ezen a szintén katalán tanárok is csak nevettek - és azért a környékbeli vidék látványa sem volt semmi.

És a cél, a kolostor a hegytetőn:

Az út kb. másfél óráig tartott, és abszolút nem volt hiábavaló a fáradozásunk, a kolostorban ugyanis egy egészen kiváló katalán étterem üzemel, ahová állítólag a mai napig öszvérekkel hozzák fel az alapanyagot. Az étteremben végül legalább annyi időt töltöttünk el, mint a tényleges túrázással összesen :)

Először is megtanultuk, hogy kell a paradicsomot rápasszírozni a fokhagyás pirítósra, majd a szokásos saláta halom után jöhetett a fő fogás. Én szerencsére nem hagytam magam elcsábítani a "butifarra-t meg kell kóstolni, ez a legjobb kolbász a világon" szöveggel - amivel aztán pl. az egyik, Bajorországból származó egyik csoporttársam utólag nem igazán tudott azonosulni. Ehelyett inkább sült nyulat kértem fehér babbal. Nos, egyrészt isteni volt, másrészt aznap már nem kellett többet ennem :)

Az ételhez természetesen katalán vörösbor járt. Először a kancsóból kellett inni mindenkinek, amíg ezen túl nem voltunk, nem is kaptunk poharat. Íme, így isszák a vörösbort a tősgyökeres katalánok:

És így iszom én - azzal, hogy nem öntöttem le magam, imán a mezőny első harmadában végeztem:

Miközben mi a desszerttel küzdöttünk, érkezett egy felhő a hegytetőre, úgyhogy a visszafelé úton már nem volt meg a korábbi kilátás. Carlos persze egyértelműen a felhőt okolta, amiért nem láttuk Mallorca-t.

Eddig meg sem fordult a fejemben az a kérdés, hogy a középiskola után miért szűnik meg az osztálykirándulás. A mi La Mola-s túránk legalábbis nagyon jó volt - ha egyszer az oktatási miniszteri pozícióért fogok kampányolni, akkor az osztálykirándulás egyetemi bevezetése lesz az egyik választási ígéretem :)

Novemberi napsütés #1

Bár a tengerben fürdeni most már csak a legbátrabbaknak ajánlott, Barcelonában a november is kellemes időt jelent. Ilyenkor pedig kirándulni kell! Ezért aztán amikor Peti és Emese itt töltött egy hetet, az utolsó nap meglátogattuk a Montjuic-ot, ami nagyjából a Gellért-hegy helyi megfelelője: közvetlenül a központ mellett van, nagyon szép a kilátás a városra és a spanyol megszállók anno építettek a tetejére egy erődöt, ahonnan könnyen lehetett ágyúzni a várost.

A hegytetőre a Teleferico Montjuic kabinjában jutottunk fel, már az úton is lenyűgöző volt a látvány:

Fent a várból tényleg az egész várost lehet látni. Egyik irányban a tenger, először a teherkikötő, aztán a szállodák, vitorlások és a messze a távolban a homokos tengerpart:

Másik irányban pedig a város, a most épp nem túlságoson lobogó, ámde elmaradhatatlan katalán zászló és mi hárman:

Aztán egy kis idő után, amíg Petiék a fotózással voltak elfoglalva, én megpihentem egy ágyú mellett - amire igencsak szükségem volt az előző nap után. Az okok az Universitat Autonoma Festa Major nevű rendezvényében keresendők. A Festa Major egy hatalmas buli, amit az egyetem  diákjai szerveznek. Nem a HÖK, hanem a diákok: ők árulják a kaját, piát, ők építik a színpadokat, ahol egyetemi zenekarok zenélnek. A buli kora délután vette kezdetét, 7 órakor már a bárpulton táncolásnál jártunk. Én pedig mindezt jó érzékkel megfejeltem egy üveg szabolcsi házi pálinkával - amit persze messze nem egyedül fogyasztottam el, de azért sok emberrel koccintottam :) A különböző helyről származó emberek közötti különbségek a pálinka kóstolással gyönyörűen kijöttek, Irina (román), vagy Erblin (albán) csettintett, hogy milyen finom, míg Carlos (Venezuela) komoly harcot folytatott az életben maradásért... Egy szó mint száz, másnap jól jött egy kis pihenő az ágyú mellett.

Ezután lefelé vettük az irányt, nehéz ezt egy blogban visszaadni, de a kilátással továbbra sem tudtunk betelni. A Sagrada Familia már most is uralta a látképet - húsz év múlva ez még inkább igaz lesz, addigra a tervek szerint a jelenlegieknél kétszer nagyobb középső torony is elkészül majd.

A Montjuic-ot nemcsak a kilátás miatt érdemes felkeresni: a hegy oldalában rendezték az 1992-es olimpiát, aminek a város nagyon is sok mindent köszönhet. Korábban szinte üresen álló területek népesültek be, és a nemzetközi vérkeringésbe is ekkor lépett be igazán Barcelona. Nehéz elképzelni a jelenleg rendkívül trendi városról, hogy 20 évvel ezelőtt csak az olcsó tengerpartra vágyók jöttek ide látogatóba... Az olimpiai stadion előtt néhány lábnyomra bukkantunk, íme egy kép a Nadal-rajongók kedvéért:

A stadion pedig egész egyszerűen gyönyörű. Az 1936-os olimpiára építették, amit aztán a polgárháború miatt nem tudtak megrendezni. A Franco-éra nemzetközi elszigeteltségében szó sem lehetett olimpiai rendezésről, így Barcelona több mint fél évszádig, egészen 1992-ig várt az újabb lehetőségre. Hogy mennyire fontos mérföldkő volt a város életében az olimpia, azt jelzi, hogy a Font Magicat (mágikus szökőkút, szintén a Montjuic lábánál) mind a mai napig az olimpia hivatalos dalával fejezi be a műsort. Itt rendezték az olimpiát:

És igen, az olimpiai stadion mellett, november 11-én jégkrémet eszünk :)

A kirándulásnak a mágikus szökőkút adott méltó befejezést. A jó idő azonban nem ért véget, másnap a La Mola meghódítása következett, erről rövidesen új posztban jelentkezek.

 

 

 
Ha valakinek feltűnt, hogy a korábbiakhoz képest mennyivel jobbak a fényképek, nos, annak jár egy Bambi: a képeket nagyrészt Peti készítette (és akkor  még nem láttátok a többi 1044-et, amit Barcelonában csinált... :) )