Fiestas del Pilar Zaragoza

Spanyolországban minden jelentősebb város tart egy saját fesztivált, ami alatt a lehető legnagyobb őrültségeket próbálják meg elkövetni. Múlt hétvégén Zaragozában voltam a Pilar utolsó napján, így első kézből erősíthetem meg: a hír igaz, a spanyolok az adott héten tényleg megőrülnek.

Az ötlet Thomastól jött, akinek az egyik német barátja Zaragozában erasmusol (van ilyen szó egyáltalán???). Kellemes szombat reggeli buszozás (4 óra) után  az első utunk természetesen egy tapas bárba vezetett. A spanyol konyhában ezúttal sem kellett csalódnom, pedig tényleg próbáltam extrém dolgot kérni. A két szélső tapas még teljesen normális (sonka, kolbász és sajt, illetve krokett), a középső pirított kenyérszeletre viszont szépen sorban olívaolajba áztatott halat, csoki reszeléket és lekvárt pakoltak. Ami aztán minden várakozást felülmúlóan finomnak bizonyult.

 

 

Annak ellenére, hogy Zaragoza Spanyolország ötödik legnagyobb városa a maga 700.000 lakosával, egész végig kisváros érzésünk volt. A városközpont is elég kicsi, a közepén áll egy monumentális templom, de nagyjából ennyi. 

Az estét a vendéglátónk lakásában kezdtük. Bár nagyon jól tudom, hogy a tőlünk keletre élőkkel nem tudjuk tömény ivásban felvenni a versenyt, azért a németeket még simán lepipáljuk. Vittem magammal egy kis házi szilvapálinkát, amitől a többieknek szó szerint folyt a könnyük. Nem köhögtek, nem krákogtak, csak egyszerűen könnyeztek és vörös lett a fejük :) És persze megfogadták, hogy soha többet pálinkát. Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy bemutassam a Spanyolországban tanuló nemzetközi diákok őszi slágerét, amelyikben egy belga viccbanda tagja létező és nem létező spanyol szavakat dobálnak véletlenszerűen egymás mellé.

Mire éjfél körül elindultunk, már az egész város tele volt emberekkel. Elsőként egy felesekre specializálódott bárba tértünk be, ahol rögvest belevetettük magunkat egy helyi specialitás, a tequila-sprite fogyasztásába. Kis pohárba töltik ki, amire rátesznek egy nagy zöld műanyag fedőt, majd a poharat ötször-hatszor az asztalhoz csapkodják. Ettől a tequila-sprite jól felhabosodik, de ezen túl nem tudom mire jó az egész.

Az utcán közben folyamatosan random spanyol emberekkel beszélgettünk. Jól látható, hogy eddigre már mi is beszereztük a kötelező piros-fekete kockás kendőt, amit a Pilar során mindenki hord. Régebben a városba látogató idegenek ajándékba kapták a kendőt a helyiektől, ma persze már az utcai árusoktól kell megvenni. 

Baloldalt az ismeretlen spanyol, akivel negyed órán át beszélgettem. Fogalmam sincs miről, mert ő csak spanyolul tudott, én meg angolul… Mindenesete a végén kaptam tőle egy napszemüveget. Azzal hogy felvettem, nem viccelek, tettem egy jelentős lépést a zaragozai tömegbe történő beolvadás felé…

 Teltek múltak az órák, páran a bárban ragadtak, mi végül egy bulihelyen kötöttünk ki. Reggel 6-kor találkoztunk össze újra mindenkivel egy olasz srác lakásán, aki tésztát és kávét főzött nekünk. Szükségünk is volt rá, az igazi móka ugyanis csak ezután következett. A helyiek ugyanis reggel 8-ra még (fél)részegen betódulnak az arenába, hogy két órán keresztül fussanak egy bika elől, miközben megpróbálják megérinteni a szarvát. Hogy biztos izgalmas legyen, a bikákat 5 percenként váltják, így ők mindig frissek. Ja, és még egy dolog: bár mi csak az utolsó napon vettünk részt, a fesztivál már napokkal korábban elkezdődött, minden nap ugyanezzel a programmal. Ennek megfelelően a szerda, csütörtök és péntek munkaszüneti nap, mert úgyis mindenki alszik napközben…

 

Az arénában sok-sok zenekar, ami szintén helyi arcokból, baráti társaságokból áll, megállás nélkül zenél. A hangzavar óriási, a következő videó talán visszaadja a hangulatot (akik anno becsukták a szemüket, amikor dr. Carter operált a Vészhelyzetben, azok 1:20-tól most is takarják el a szemüket):

Mielőtt bárki aggódna, a srácnak nem lett komoly baja, később is ott rohangált a küzdőtéren. Azért viszont megható volt, ahogy az eset után a közönség vastapssal ünnepelte a bikát :). A helyszínen egyértelműen úgy tűnt, hogy a nézők inkább a bikának szurkolnak. Az is jól látható, hogy amint komolyabbra fordul a dolog, egyből befut egy hivatásos matador (fehér ruhában, nagy piros kendővel) és megpróbálja elterelni a bika figyelmét. Ja, és persze a küzdőtér körül rengeteg mentős és orvos folyamatosan ugrásra készen figyelte az eseményeket.

Sajnos nem örökítettük meg, az egyik bika tényleg nem fért a bőrébe és többször is felugrott a középső emelvényre – ez nem kicsit érte váratlanul az ott állókat. A nézők persze tombolva biztatták a bikát további ugrásokra. Aztán egyszer csak döbbent csend lett, amikor a küzdőtér körüli korlátot ugrotta át, egyenesen be a nézők közé. Nem tudom pontosan mi történt ott, szerencsére mi az aréna másik végén álltunk, de valahogy visszaterelték a bikát a küzdőtérre és minden ment tovább mintha mi sem történt volna.

A bikaviadalokat sokan ellenzik, itt Spanyolországban is. Katalóniában be is tiltották őket, bár erős a gyanúm, hogy inkább a spanyol kultúrától való különbözőséget szeretnék ezzel hangsúlyozni, és nem a morális fenntartásaik vezették őket. Mindenesetre a zaragozai „viadal” semmilyen tekintetben nem volt kegyetlen, senki sem okozott sérülést a bikáknak, fordítva már annál inkább. Ráadásul ezek az állatok tényleg királyként élnek az év többi részében, hatalmas szabad területeken, nagyon jól tartva. Ezért egy arénában néhányszor 5 percig fogócskázni, azt gondolom nem nagy ár.

Élet a Tibidabon túl

Hátha van közöttetek, akiket nemcsak a focimeccsek, a kulináris élmények és a kirándulások érdekelnek, írok egy kicsit az egyetemről is. Lassan már több mint egy hónapja elkezdődött a suli, úgyhogy lassan összegyűlt egy posztra való gondolat.

Az egyetem sajnos az isten háta, azaz a Barcelonát körülvevő hegyek mögött van. Így aztán vonatozni kell a belvárosból, egy óra oda, egy óra vissza. Persze ez nem feltétlenül üresjárat, ezt a bejegyzést épp a vonaton írom, miután betoltam két csokis croissant és egy kis jegeskávét :) Szóval az órák az Universitat Autònoma de Barcelona (UAB) campusán vannak. A campus maga nem valami szép (nagy szocreál betonkockákat kell elképzelni), viszont minden megtalálható benne. Több étterem közül is választhatunk, elsősorban a tengeri herkentyűk, saláták és a sült krumpli uralják a menüt. Emellett a hatalmas sportkomplexumot is igénybe vehetjük (azért nem ingyen sajnos). Múlt héten egy elég jó műfüves pályán fociztunk, utána úszás, jacuzzi, és szauna következett, végül a sort két sörrel zártuk. De a falmászástól kezdve a teniszen át a jógáig tényleg mindent lehet csinálni.

Az órák nem valamelyik nagy egyetemi kockában vannak, hanem a Institut d'Anàlisis Econòmica közgazdasági kutatóintézet épületében. Ez abból a szempontból jó, hogy minden óra ugyanabban a teremben van, amit aztán délután is használhatunk – általában ebéd után oda szoktunk visszamenni tanulni. Családias a légkör és így a tanárokkal is könnyebb közvetlen kapcsolatba kerülni, beszélgetni egy kávé mellett a szünetben. Hátrány viszont, hogy a kutatók gyakran rendeznek konferenciákat, workshopokat, amiből nekünk csak egy nagy, ételekkel és italokkal megrakott asztalt látványa jut rögtön a bejárat mellett, ahonnan nem vehetünk el semmit…

Egyszer azért fordult a kocka. Rendeztek nekünk egy rövid évnyitót, amin csak a mi programunk tanárai és diákjai vettek részt. A programigazgató közölte az egybegyűltekkel, hogy nem akar semmit sem mondani, viszont a folyosón már vár minket az enni- és innivaló, úgyhogy menjünk kis és ismerkedjünk egymással kötetlenebb formában. Egy óráig tartott, amíg mindent elpusztítottunk, és közben jelentőségteljesen néztünk a mellettünk elhaladó kutatókra :) Ők ebből valószínűleg semmit sem vettek észre, de mi nagyon jól szórakoztunk.

A közvetlen hangulat egyébként is jellemző. Volt egy másik megnyitó is, amin a teljes GSE közösség részt vett. Öt(!) beszéd szerepelt a programban, ami elsőre félelmetesnek tűnt, de mindegyik vicces és frappáns volt. A legfontosabb szabályok, amikre felhívták a figyelmünket:

• Soha, de soha ne tanuljunk egyedül – egymástól sok mindent megtudhatunk, amit a tanároktól nem
• Soha, de soha ne igyunk egyedül – ezt azt hiszem nem kell magyarázni
• Beszéljünk a tanárokkal – bármikor fordulhatunk hozzájuk, nem fognak minket elhajtani.
• Szurkoljunk a Barcelonának – a végén úgyis ők nyernek, felesleges a Real Madriddal frusztrálni magunkat

Ezután pedig megint csak fogadás következett a szokásos menüvel: serrano sonka, tortilla, machengo sajt, tonhalas szendvics, sör, bor, cava (ez a katalán pezsgő), aznap este nem kellett vacsorázni…

A spanyolok szeretnek ünnepelni, ugyanis szerveztek egy harmadik megnyitó ünnepséget is. Ezt csütörtök délben tartották, át kellett miatta rakni néhány órát, de ez sem zavarta őket. Ez volt a hivatalos megnyitó, ennek megfelelően elég unalmas volt. Bár az tetszett, hogy Katalónia elnöke is ott volt. És ha már meghívták, akkor minden második mondatába belefűzte az „Our country, Catalunya” fordulatot – mintha Spanyolország, mint olyan nem is létezne. 

Azért pár szót csak írok az órákról is. Egyelőre négy tantárgyam van: mikro, makro, ökonometria, és egy számítógépes óra, ahol a Matlab-bal és a Stata-val ismerkedünk. Bár jó néhány dologról már hallottam a közgázon, azt hiszem sok mindent jobban megértettem. Egészen alapvető dolgokat is nagyon alaposan és jól felépített struktúrában adnak elő, ami rávilágít sok mindenre. Ingyen ebéd viszont nincsen, minden héten minden tárgyból kapunk házi feladatot. Ez elsőre nem feltétlen tűnik soknak, de a legelső, a tanár elmondása szerint könnyedebb mikro házi három A4-es oldalnyi kérdésből áll. Szóval azért elszöszölünk vele, mire nagyjából minden feladatot megcsinálunk, íme egy kép, mi marad utánunk, ha befejeztük aznapra a közös tanulást:

(C) Jennifer Evans Riphagen

A házi feladatok néha már-már életre kelnek. Volt olyan, akinek az az érzése támadt, hogy miután két estét és egy egész hétvégét együtt töltöttek, egész komoly párkapcsolat alakul ki közte és az ökonometria házi között… Eközben a második makro feladatsor épp egy Gaudí túrán vesz részt: 

Finomságok Katalóniából

Ha már itt vagyok Barcelonában, próbálok minél többször olyan ételeket enni, amiket otthon nem tudok, vagy legalábbis nem szoktam. Ez nem is túl nehéz, még az egyetemi menzán is mindig találok valami különlegeset, kedden például bébi polipot ettem. A városban pedig kismillió hely kínálatából válogathatok, a spanyolok ugyanis nagyon gyakran járnak étterembe. Ami azt illeti, válogatok is rendesen, ebből következik egy kis ízelítő – sok képpel és kevesebb szöveggel.

 

Rögtön elsőnek egy kép a legendás Bar Celta Pulperíából: patatas bravas (sült krumpli salsa szósszal), chorizo (kolbász) és calamari a la romana (tintahalkarika). A fotós nem volt elég gyors, mire előkapta a gépet, már alaposan megdézsmáltuk a tapasokat :)

Íme egy tökéletesen véletlenszerűen kiválasztott tapas bárban elköltött kiadós vacsora. Paella tengeri herkentyűkkel, empanadas (tonhalkrémmel töltött pite), calamari, patatas bravas (ezúttal salsa és fokhagymás szósszal), valamint tortilla de patata (krumplis hagymás rántotta). És persze az elmaradhatatlan barcelonai sör, az Estrella Damm.

Találtam egy tapast bárt, ahol kis adag tapasokat adnak elég olcsón, így sok mindent meg lehet kóstolni. Itt éppen paradicsomos olivás kenyér,  kecskesajt, kecskesajttal töltött paprika, calamari és végül szintén sajttal töltött, rántott jalapeno paprika a menü. Hozzá pedig egy pohár riojai bor és sangria.

Ránézésre sárgadinnye, ízre elég nehezen meghatározható, valahol félúton a sárga- és a görög dinnye között.

Ez az izé a kókuszpálmán terem, állítólag ez a virága (amit én továbbra is nehezen hiszek el...). Állaga a kiwihez, ízre talán a szőlőhöz hasonlít.

Egy újjabb kép a Pulperíából: két szélen chocos (ez is tintahal) és patatas bravas, középen pedig a fő attrakció: pulpo a la gallega, azaz polip galíciai módra.

 

A legtöbb étteremben van napi menü, ami előételből (primero), főételből (segundo), kenyérből, desszertből és italból áll. Az első képen a két primero látható: lasagne és kagyló. A segundo pedig: nem túl izgalmas csirkehús sültkrumplival, viszont nagyon finomra megsütött paprikával, illetve nyelvhal (lenguado) salátával

Ó igen, egy saját készítésű vacsora: rákfarokkal és kagylóval felturbózott paradicsomos tészta, manchego sajt és olivás, citromos zöldsaláta. Hozzá természetesen egy üveg riojai bor (az utcasarkon pont van egy borkereskedés, ebből a szempontból is kiváló helyen lakom :)).

 

A helyszín ezúttal Barceloneta, közel a tengerparthoz és a kikötőhöz. Az elmaradhatatlan patatas bravas mellett csupa különlegesség: kecskesajt salátával, bacalao-ból (tőkehal magyarul, azt hiszem) készített gombóc és középen cápahús. Nekem az utóbbi ízlett a legjobban, hihetetlenül puha és omlós volt. És végül két pohár cava (katalán pezsgő).

Call me simply Mr. Y2086329-J

Ha valaki Barcelonába jön nyaralni néhány hétre, akkor a város tárt karokkal és rengeteg élménnyel fogadja. Ha azonban külföldiként szeretnél egy kicsit letelepedni, mondjuk mert tanulsz vagy dolgozol itt, akkor meggyűlik a bajod a bürokráciával – végül is ez is egyfajta élmény.

A kulcsszó a NIE, vagyis Número de Identidad de Extranjero. Minden külföldinek, aki huzamosabb időt tölt itt, regisztrálnia kell a rendőrségen. Kapunk egy számot, ami később még hasznos is lehet – pl. csak ezzel tudjuk használni a közbringa rendszert. EU-s állampolgárként csak az útlevélre/személyire és 10 euróra van szükség, így elsőre nem tűnt nagy falatnak az egész. Sőt, nekünk még azzal is könnyebb volt a helyzetünk, hogy az egyetemen előre megkaptuk a vonatkozó formanyomtatványt.

Ez nagy szerencsének bizonyult, merthogy ez a papír csak katalán nyelven létezik. Érted, az ide érkező külföldiek biztos mind tudnak katalánul… Az irodában lehet kérni angol változatot, ez viszont csak nyomokban emlékeztet az eredeti katalán verzióra, így sokat nem segít a kitöltésben.  Én végül José, a valenciai csoporttársam segítségével ugrottam át ezt az akadályt.

Az igazán nagy móka azonban csak ezután következett: be kellett jutni az irodába. 9 és 2 között vannak nyitva, én a biztonság kedvéért 8-ra odamentem, mert hallottam, hogy nagy sor szokott lenni. Ezt mások is így gondolták, mert reggel 8-kor már kb. 100 fős sor állt az utcán. Végül 9:30-kor jutottam el a küszöbhöz, ahol közölték velem, hogy sajnos mára már minden sorszámot kiadtak, nem áll módjukban fogadni, jöjjek vissza egy másik nap. És adtak egy tippet: érdemes legkésőbb 7-re odaérni… Ezen még a sokat látott venezuelai csoporttársam is kiakadt, mondván náluk is órákat kell sorban állni az utcán, utána kiderül, hogy nem lehet elintézni – majd a megfelelő összeg zsebe csúsztatásával mégiscsak megoldódik minden. Azt hiszem szükségtelen részleteznem, hogy pl. a svájci srác milyen szinten állt értetlenül az eljárás előtt. 

Úgyhogy legközelebb már 7 órakor ott álltam az utcán. Csodák csodájára kaptam is sorszámot, majd bent gyorsan megértettem, miért nem halad a dolog. 8 ablaknál lehetett intézkedni, ebből 4(!) működött. Miközben 100 ember állt kint az utcán… Később azt is megtudtam, az ügyintézők egyik fele 11-től, a másik fele 12:30-tól lelép egy laza másfél órás ebédszünetre.

És itt még messze nem volt vége a történetnek. A 10 eurót ugyanis nem lehet helyben befizetni, semmilyen formában. El kell menni egy tetszőleges bankba, és ott kell fizetni. Nekem viszont órám volt, úgyhogy aznap már nem volt időm visszamenni a befizetést igazoló papírral. Igen, ez azt jelenti, hogy még egyszer oda kellett mennem reggel 7-re sorban állni. Összesen végül mintegy 7 órát töltöttem el az iroda közvetlen közelében várakozva, miközben elolvastam James Clavell Tajpan c. könyvének második kötetét (527 oldal) és több mint 300 dollárt nyertem az iPodon lévő pasziánsszal. Az egyetemi megnyitó alkalmával mindenesetre megnyugtattak minket, hogy erre az egészre később igazi kalandként fogunk visszaemlékezni…