Novemberi napsütés #2

A Montjuicos barangolás után másnap újabb túra következett, ezúttal osztálykirándulásra mentünk. Tényleg olyan volt, mint anno az általános iskolában, a túrát a tanárok, egészen pontosan az „osztályfőnökök” szervezték: Francesc Obiols, programigazgató („cleaning lady of the program”, ahogy ő szokta mondani) és Albert Marcet, tudományos igazgató. A célpont a Barcelonától kb. 30 km-re fekvő La Mola  hegy volt.

Ahogy az lenni szokott, nem indult zökkenőmentesen a túra. Az instrukciók szerint 10 órakor kellett találkoznunk a Terrassa nevű város vasútállomásán. Ha az ember Barcelona környékén használja a tömegközlekedést, akkor egyedül arra kell figyelni a jegyvásárláskor, hogy hány zónán halad át az út során. Mivel Terrassa ránézésre nincs messzebb az egyetemnél, mindannyian magabiztosan utaztunk a szokásos 2 zónás jegyünkkel. A helyszínen azonban kiderült, hogy a harmadik zónában vagyunk. A rendszert pedig nem könnyű becsapni, ha nincs megfelelő jegyed, egyszerűen nem tudsz kijönni az állomásról. Én még gyorsan kapcsoltam, és egy másik utast követve átsuhantam egy kinyíló kapun, a többiek azonban bent ragadtak. Végül nagy nehezen – és némi pótdíj fejében – kiengedte őket egy piros egyenruhás néni.

Ezzel azonban nem oldódott meg minden. Kiderült, hogy Terrassa egy nagyjából 300.000-es város és négy vasútállomása van. Gyors telefonálás után kiderült, hogy mind a négy állomáson van valaki közülünk, úgyhogy még eltartott egy óráig, mire mindenkit összeszedtünk. 

A városból a hegy lába felé vették az irányt, útközben pedig elhaladtunk Barcelona leggazdagabb emberének háza (=várfallal körülvett palotája) mellett. A Loki szurkolóknak ismerős lehet a történet, a nagy vagyon forrása a játékautomaták üzemeltetése. Amúgy rengeteg van belőlük, még nem jártam olyan bárban vagy étteremben ahol ne lett volna egy-két játékgép. Ráadásul számomra nehezen megfejthető módon leggyakrabban a tapas felirat villog rajtuk... A nagy gazdagság a 70-es évekből származik: Franco halála után, a demokratikus átmenet első éveiben nem lehetett tudni, hogyan alakul majd a szerencsejáték szabályozása a jövőben. Hősünk arra tette fel minden meglévő pénzét, hogy a játékgépek üzemeltetését engedélyezni fogják magánembereknek, és még mielőtt a kérdés eldőlt volna, megrendelt annyi gépet, amennyit csak tudott. Végül bejött a számítása, és mivel az első napokban egyedül ő rendelkezett nagy kapacitással, az ő gépei árasztották el a piacot - a monopol helyzet pedig azóta is kitart.

Azt persze mondanom sem kell, hogy gyönyörűen sütött a nap, amikor nekiindultunk a néhol igencsak meredek útnak:

Carlos, a közelben lakó csoporttársam váltig állította, hogy ha tiszta az idő, akkor Mallorca-t is lehet látni. Ezen a szintén katalán tanárok is csak nevettek - és azért a környékbeli vidék látványa sem volt semmi.

És a cél, a kolostor a hegytetőn:

Az út kb. másfél óráig tartott, és abszolút nem volt hiábavaló a fáradozásunk, a kolostorban ugyanis egy egészen kiváló katalán étterem üzemel, ahová állítólag a mai napig öszvérekkel hozzák fel az alapanyagot. Az étteremben végül legalább annyi időt töltöttünk el, mint a tényleges túrázással összesen :)

Először is megtanultuk, hogy kell a paradicsomot rápasszírozni a fokhagyás pirítósra, majd a szokásos saláta halom után jöhetett a fő fogás. Én szerencsére nem hagytam magam elcsábítani a "butifarra-t meg kell kóstolni, ez a legjobb kolbász a világon" szöveggel - amivel aztán pl. az egyik, Bajorországból származó egyik csoporttársam utólag nem igazán tudott azonosulni. Ehelyett inkább sült nyulat kértem fehér babbal. Nos, egyrészt isteni volt, másrészt aznap már nem kellett többet ennem :)

Az ételhez természetesen katalán vörösbor járt. Először a kancsóból kellett inni mindenkinek, amíg ezen túl nem voltunk, nem is kaptunk poharat. Íme, így isszák a vörösbort a tősgyökeres katalánok:

És így iszom én - azzal, hogy nem öntöttem le magam, imán a mezőny első harmadában végeztem:

Miközben mi a desszerttel küzdöttünk, érkezett egy felhő a hegytetőre, úgyhogy a visszafelé úton már nem volt meg a korábbi kilátás. Carlos persze egyértelműen a felhőt okolta, amiért nem láttuk Mallorca-t.

Eddig meg sem fordult a fejemben az a kérdés, hogy a középiskola után miért szűnik meg az osztálykirándulás. A mi La Mola-s túránk legalábbis nagyon jó volt - ha egyszer az oktatási miniszteri pozícióért fogok kampányolni, akkor az osztálykirándulás egyetemi bevezetése lesz az egyik választási ígéretem :)