Excursión a la Rioja #2: Ezüstös reflexek, kerek savak

Ahogy azt az előző részben is említettem, Pamplona egy hangulatos spanyol kisváros. Ez azt jelenti, hogy mindenképp érdemes meglátogatni, azonban egy nap után már nem tartogat túl sok újdonságot. Így aztán másnap azzal a kellemes tudattal ültünk be az autóba, hogy remekül terveztük meg a menetrendet.

A Rio Ebro partján fekvő Logrono a napsütés és a sárguló levelek pazar látványával fogadott minket. 

A legendárium szerint itt található a leghosszabb bár a világon. Ez így azért nem teljesen igaz, a leghosszabb bár valójában egy utca, a Calle de Laurel. Itt azonban egymást érik a bárok, mindegyik előtt néhány hordóval, amit kifejezetten arra szolgál, hogy rajta könyökölve bort igyunk. Így egy kicsit tényleg olyan, mintha egy nagy bárban járnánk asztaltól asztalig. No meg persze itt októberben még bőven elég jó idő van ahhoz, hogy nyugodtan lehessen este (éjszaka) a szabad levegőn borozni. 

 

Mivel egy üveg jó bor elfogyasztása négy vidám embernek semeddig sem tart, sok helyet ki tudtunk próbálni. Volt, ahová többször is visszatértünk, például az alábbi serrano sonkás bocadillo kedvéért. No meg azért, hogy lenyúljak egy poharat, hogy Barcelonában is meg tudjam adni a módját a borozásnak.

 

Az este során azt is megtudtuk, hogy a helyi focicsapat az 1949-50-es szezonban hatalmas tettet hajtott végre: a harmadosztály megnyerésével kiharcolta a jogot a másodosztályban való szereplésre. Erre természetesen mi is koccintottunk, biztos titeket is megérint ez a dolog, íme a hősök:

A túra „szakmai” része az utolsó napra maradt, ekkorra sikerült ugyanis megszerveznünk egy látogatást a Franco Españolas nevű pincészetbe. Amíg Magyarországon a legtöbb pincészet elég sokféle bort készít, addig itt (mármint Spanyolországban) erre egyáltalán nem törekednek, szinte csak házasítást készítenek. A borokat három különböző kategóriába sorolják, elsősorban a szőlő minősége és a hordós érlelés hossza alapján (Crianza, Reserva, Gran reserva). A szőlőfajtáknak pedig közel sem tulajdonítanak akkora jelentőséget, mint itthon, sokszor rá sem írják a címkére, milyen szőlőből készült a bor. 

 

A Franco Españolas egyike a legnagyobb riojai pincéknek. Ez a pincerendszer méretei alapján nekünk is elég hamar feltűnt. Ezek a nagy picék elsősorban az átlagfogyasztót célozzák meg, ezért a megbízhatóságot részesítik előnyben. A borász elmondása alapján minden erejükkel arra törekednek, hogy a különböző évjáratok közötti különbséget minimálisra csökkentsék. Ha valaki egyszer megkóstolt egy Franco Españolas Crianza-t öt éve, az most is pontosan tudja, mire számíthat. 

Bár ez a hozzáállás kissé unalmassá teszi a boltok boros polcait, szerintem nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a spanyolok sokszor isznak bort az ebédhez/vacsorához (sőt, én már láttam olyat, aki a reggeli sonkás tojáshoz is vörösbort rendelt). Egész egyszerűen nem kell különösebben szakértőnek lenni ahhoz, hogy valaki eligazodjon a boros polc előtt és megfizethető áron jó bort vegyen.

A pincelátogatás végén még megkóstoltunk egy Reserva-t, hogy aztán újra fejest ugorjunk a spanyol autópályák varázslatos világába. Egy nagyon jó hétvégét töltöttünk el Riojaban, és sokat is tanultunk. Én legalábbis biztosan, azóta sokkal magabiztosabban lépek be a lakásomtól két háztömbnyire található borszaküzletbe.

Excursión a la Rioja #1: Egy kis ízelítő a baszkok világából

Az elmúlt hetekben a félév végi hajrá és a vizsgaidőszak elég sok elfoglaltságot adott, így aztán az élmények megörökítésével kissé elmaradtam. Úgyhogy amíg itthon vagyok, igyekszem kihasználni az időt, és bepótolni a mulasztást. Ebben a sorozatban elsőként következzék a Riojában, Spanyolország leghíresebb borvidéken tett felfedezőút krónikája.

A messze földön híres Rioja Spanyolország észak-keleti részén, Barcelonától mintegy 450 km-re található. Az útra négyen neveztünk be, és végül az autóbérlés mellett döntöttünk: három nap alatt mintegy 1100 km-t tettük meg a kis Kia Picanto-val, Rioja mellett Pamplonát is meglátogattuk. Bár az emelkedőkön nem nagyon lehetett vele 90-nél gyorsabban menni, a végére egészen a szívünkhöz nőtt (nekem pedig különösen, ugyanis végig én vezettem).

A hegyek mellett az autópályán teljesen rendszertelenül felbukkanó fizetőkapuk tették próbára a türelmünket. Az autópályákat nem az állam, hanem a különböző tartományok kezelik, így aztán egységes díjfizetés sem alakult ki. Előre megvásárolható autópálya matricáról nem is beszélve. Így aztán minden egyes alkalommal, amikor átléptünk valamilyen közigazgatási határt, meg kellett állni és fizetni kellett valamennyit. Azt hiszem azt már mondanom sem kell, hogy a fizetendő összeg teljesen véletlenszerűnek tűnt, akármilyen elméletet gyártottunk, az rendre megbukott a következő fizetéskor.

Az első állomás tehát Pamplona volt, ami elsősorban a bikafuttatásról ismert: a szűk belvárosi utcákban minden évben egyszer hagyományos viseletbe öltözött emberek ezrei futnak a bikák előtt. Az esemény fontosságát jelzi, hogy míg sok helyen az egyirányú utcák elején a behajtani tilos tábla mellé azt írják ki, hogy a biciklisek kivételek, a Calle de la Estafeta-n ez a bikákra és a futókra vonatkozik (a kétnyelvű utcák jelzik, hogy már közel jártunk Baszkföldhöz).

 

Úgy tűnik, a bika elől futás egy igen népszerű szórakozás Spanyolországban, de régiónként különbözik. Zaragozában például az arénában űzik ezt a sportot. A kedvenc változatom a valenciai, ahol a bikafuttatás útvonala egy stégre vezet, a cél pedig rávenni a bikát, hogy a tengerbe vesse magát az emberek után. No comment.

Pamplona összességében egy hangulatos spanyol kisváros, amit nemcsak a bikafuttatás napján érdemes meglátogatni.

 

Természetesen a helyi ízeket is igyekeztünk megkóstolni. A paprika hihetetlenül népszerű errefelé, szinte minden fogásban megtalálható valamilyen módon. Végül egy baszk bárban kötöttünk ki, ahol különféle kenyérre pakolt falatkák (pincho) és sör társaságában igyekeztünk rábeszélni a tulajt, hogy a tv-n kapcsoljon át a Barcelona-Zaragoza focimeccsre.

Erre azonban egészen addig nem volt hajlandó, amíg véget nem ért a pelota rangadó közvetítése. Ez egy népszerű baszk sport, kicsit olyan mint a fallabda, csak sokkal hosszabb pálya és a játékosok ütő helyett a tenyerükkel küldik a labdát a falra. A helyszínen több ezer ember eksztázisban tombolt a meccs alatt, és a másnap megjelenő helyi újságban is a két játékos szerepelt a címlapon.

Miután jóllaktunk és a Barcelona győzelmére is koccintottunk, belevetettük magunkat a helyi bárok borkínálatának tanulmányozásába. Bár Pamplona nem tartozik a Rioja régióhoz, sem a választékra, sem a minőségre nem lehetett panaszunk. Elég annyi, hogy másnap egyikünk sem akart korán felkelni... Azért egy idő után csak összeszedtük magunkat, és most már Rioja fővárosa, Logrono felé vettük az irányt. Erről azonban már a következő részben számolok be.