Ahogy azt az előző részben is említettem, Pamplona egy hangulatos spanyol
kisváros. Ez azt jelenti, hogy mindenképp érdemes meglátogatni, azonban egy nap
után már nem tartogat túl sok újdonságot. Így aztán másnap azzal a kellemes
tudattal ültünk be az autóba, hogy remekül terveztük meg a menetrendet.
A Rio Ebro partján fekvő Logrono a napsütés és a sárguló levelek pazar
látványával fogadott minket.
A legendárium szerint itt található a leghosszabb bár a világon. Ez így
azért nem teljesen igaz, a leghosszabb bár valójában egy utca, a Calle de
Laurel. Itt azonban egymást érik a bárok, mindegyik előtt néhány hordóval, amit
kifejezetten arra szolgál, hogy rajta könyökölve bort igyunk. Így egy kicsit
tényleg olyan, mintha egy nagy bárban járnánk asztaltól asztalig. No meg persze
itt októberben még bőven elég jó idő van ahhoz, hogy nyugodtan lehessen este
(éjszaka) a szabad levegőn borozni.
Mivel egy üveg jó bor elfogyasztása négy vidám embernek semeddig sem tart,
sok helyet ki tudtunk próbálni. Volt, ahová többször is visszatértünk, például
az alábbi serrano sonkás bocadillo kedvéért. No meg azért, hogy lenyúljak egy
poharat, hogy Barcelonában is meg tudjam adni a módját a borozásnak.
Az este során azt is megtudtuk, hogy a helyi focicsapat az 1949-50-es
szezonban hatalmas tettet hajtott végre: a harmadosztály megnyerésével
kiharcolta a jogot a másodosztályban való szereplésre. Erre természetesen mi is
koccintottunk, biztos titeket is megérint ez a dolog, íme a hősök:
A túra „szakmai” része az utolsó napra maradt, ekkorra sikerült ugyanis
megszerveznünk egy látogatást a Franco Españolas nevű pincészetbe. Amíg
Magyarországon a legtöbb pincészet elég sokféle bort készít, addig itt (mármint
Spanyolországban) erre egyáltalán nem törekednek, szinte csak házasítást
készítenek. A borokat három különböző kategóriába sorolják, elsősorban a szőlő
minősége és a hordós érlelés hossza alapján (Crianza, Reserva, Gran reserva). A
szőlőfajtáknak pedig közel sem tulajdonítanak akkora jelentőséget, mint itthon, sokszor rá sem írják a címkére, milyen szőlőből készült a bor.
A Franco Españolas egyike a legnagyobb riojai pincéknek. Ez a pincerendszer
méretei alapján nekünk is elég hamar feltűnt. Ezek a nagy picék elsősorban az
átlagfogyasztót célozzák meg, ezért a megbízhatóságot részesítik előnyben. A
borász elmondása alapján minden erejükkel arra törekednek, hogy a különböző
évjáratok közötti különbséget minimálisra csökkentsék. Ha valaki egyszer
megkóstolt egy Franco Españolas Crianza-t öt éve, az most is pontosan tudja,
mire számíthat.
Bár ez a hozzáállás kissé unalmassá teszi a boltok boros polcait, szerintem
nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a spanyolok sokszor isznak bort az
ebédhez/vacsorához (sőt, én már láttam olyat, aki a reggeli sonkás tojáshoz is
vörösbort rendelt). Egész egyszerűen nem kell különösebben szakértőnek lenni
ahhoz, hogy valaki eligazodjon a boros polc előtt és megfizethető áron jó bort vegyen.
A pincelátogatás végén még megkóstoltunk egy Reserva-t, hogy aztán újra fejest
ugorjunk a spanyol autópályák varázslatos világába. Egy nagyon jó hétvégét
töltöttünk el Riojaban, és sokat is tanultunk. Én legalábbis biztosan, azóta
sokkal magabiztosabban lépek be a lakásomtól két háztömbnyire található
borszaküzletbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése