Fiestas del Pilar Zaragoza

Spanyolországban minden jelentősebb város tart egy saját fesztivált, ami alatt a lehető legnagyobb őrültségeket próbálják meg elkövetni. Múlt hétvégén Zaragozában voltam a Pilar utolsó napján, így első kézből erősíthetem meg: a hír igaz, a spanyolok az adott héten tényleg megőrülnek.

Az ötlet Thomastól jött, akinek az egyik német barátja Zaragozában erasmusol (van ilyen szó egyáltalán???). Kellemes szombat reggeli buszozás (4 óra) után  az első utunk természetesen egy tapas bárba vezetett. A spanyol konyhában ezúttal sem kellett csalódnom, pedig tényleg próbáltam extrém dolgot kérni. A két szélső tapas még teljesen normális (sonka, kolbász és sajt, illetve krokett), a középső pirított kenyérszeletre viszont szépen sorban olívaolajba áztatott halat, csoki reszeléket és lekvárt pakoltak. Ami aztán minden várakozást felülmúlóan finomnak bizonyult.

 

 

Annak ellenére, hogy Zaragoza Spanyolország ötödik legnagyobb városa a maga 700.000 lakosával, egész végig kisváros érzésünk volt. A városközpont is elég kicsi, a közepén áll egy monumentális templom, de nagyjából ennyi. 

Az estét a vendéglátónk lakásában kezdtük. Bár nagyon jól tudom, hogy a tőlünk keletre élőkkel nem tudjuk tömény ivásban felvenni a versenyt, azért a németeket még simán lepipáljuk. Vittem magammal egy kis házi szilvapálinkát, amitől a többieknek szó szerint folyt a könnyük. Nem köhögtek, nem krákogtak, csak egyszerűen könnyeztek és vörös lett a fejük :) És persze megfogadták, hogy soha többet pálinkát. Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy bemutassam a Spanyolországban tanuló nemzetközi diákok őszi slágerét, amelyikben egy belga viccbanda tagja létező és nem létező spanyol szavakat dobálnak véletlenszerűen egymás mellé.

Mire éjfél körül elindultunk, már az egész város tele volt emberekkel. Elsőként egy felesekre specializálódott bárba tértünk be, ahol rögvest belevetettük magunkat egy helyi specialitás, a tequila-sprite fogyasztásába. Kis pohárba töltik ki, amire rátesznek egy nagy zöld műanyag fedőt, majd a poharat ötször-hatszor az asztalhoz csapkodják. Ettől a tequila-sprite jól felhabosodik, de ezen túl nem tudom mire jó az egész.

Az utcán közben folyamatosan random spanyol emberekkel beszélgettünk. Jól látható, hogy eddigre már mi is beszereztük a kötelező piros-fekete kockás kendőt, amit a Pilar során mindenki hord. Régebben a városba látogató idegenek ajándékba kapták a kendőt a helyiektől, ma persze már az utcai árusoktól kell megvenni. 

Baloldalt az ismeretlen spanyol, akivel negyed órán át beszélgettem. Fogalmam sincs miről, mert ő csak spanyolul tudott, én meg angolul… Mindenesete a végén kaptam tőle egy napszemüveget. Azzal hogy felvettem, nem viccelek, tettem egy jelentős lépést a zaragozai tömegbe történő beolvadás felé…

 Teltek múltak az órák, páran a bárban ragadtak, mi végül egy bulihelyen kötöttünk ki. Reggel 6-kor találkoztunk össze újra mindenkivel egy olasz srác lakásán, aki tésztát és kávét főzött nekünk. Szükségünk is volt rá, az igazi móka ugyanis csak ezután következett. A helyiek ugyanis reggel 8-ra még (fél)részegen betódulnak az arenába, hogy két órán keresztül fussanak egy bika elől, miközben megpróbálják megérinteni a szarvát. Hogy biztos izgalmas legyen, a bikákat 5 percenként váltják, így ők mindig frissek. Ja, és még egy dolog: bár mi csak az utolsó napon vettünk részt, a fesztivál már napokkal korábban elkezdődött, minden nap ugyanezzel a programmal. Ennek megfelelően a szerda, csütörtök és péntek munkaszüneti nap, mert úgyis mindenki alszik napközben…

 

Az arénában sok-sok zenekar, ami szintén helyi arcokból, baráti társaságokból áll, megállás nélkül zenél. A hangzavar óriási, a következő videó talán visszaadja a hangulatot (akik anno becsukták a szemüket, amikor dr. Carter operált a Vészhelyzetben, azok 1:20-tól most is takarják el a szemüket):

Mielőtt bárki aggódna, a srácnak nem lett komoly baja, később is ott rohangált a küzdőtéren. Azért viszont megható volt, ahogy az eset után a közönség vastapssal ünnepelte a bikát :). A helyszínen egyértelműen úgy tűnt, hogy a nézők inkább a bikának szurkolnak. Az is jól látható, hogy amint komolyabbra fordul a dolog, egyből befut egy hivatásos matador (fehér ruhában, nagy piros kendővel) és megpróbálja elterelni a bika figyelmét. Ja, és persze a küzdőtér körül rengeteg mentős és orvos folyamatosan ugrásra készen figyelte az eseményeket.

Sajnos nem örökítettük meg, az egyik bika tényleg nem fért a bőrébe és többször is felugrott a középső emelvényre – ez nem kicsit érte váratlanul az ott állókat. A nézők persze tombolva biztatták a bikát további ugrásokra. Aztán egyszer csak döbbent csend lett, amikor a küzdőtér körüli korlátot ugrotta át, egyenesen be a nézők közé. Nem tudom pontosan mi történt ott, szerencsére mi az aréna másik végén álltunk, de valahogy visszaterelték a bikát a küzdőtérre és minden ment tovább mintha mi sem történt volna.

A bikaviadalokat sokan ellenzik, itt Spanyolországban is. Katalóniában be is tiltották őket, bár erős a gyanúm, hogy inkább a spanyol kultúrától való különbözőséget szeretnék ezzel hangsúlyozni, és nem a morális fenntartásaik vezették őket. Mindenesetre a zaragozai „viadal” semmilyen tekintetben nem volt kegyetlen, senki sem okozott sérülést a bikáknak, fordítva már annál inkább. Ráadásul ezek az állatok tényleg királyként élnek az év többi részében, hatalmas szabad területeken, nagyon jól tartva. Ezért egy arénában néhányszor 5 percig fogócskázni, azt gondolom nem nagy ár.