Excursión a la Rioja #2: Ezüstös reflexek, kerek savak

Ahogy azt az előző részben is említettem, Pamplona egy hangulatos spanyol kisváros. Ez azt jelenti, hogy mindenképp érdemes meglátogatni, azonban egy nap után már nem tartogat túl sok újdonságot. Így aztán másnap azzal a kellemes tudattal ültünk be az autóba, hogy remekül terveztük meg a menetrendet.

A Rio Ebro partján fekvő Logrono a napsütés és a sárguló levelek pazar látványával fogadott minket. 

A legendárium szerint itt található a leghosszabb bár a világon. Ez így azért nem teljesen igaz, a leghosszabb bár valójában egy utca, a Calle de Laurel. Itt azonban egymást érik a bárok, mindegyik előtt néhány hordóval, amit kifejezetten arra szolgál, hogy rajta könyökölve bort igyunk. Így egy kicsit tényleg olyan, mintha egy nagy bárban járnánk asztaltól asztalig. No meg persze itt októberben még bőven elég jó idő van ahhoz, hogy nyugodtan lehessen este (éjszaka) a szabad levegőn borozni. 

 

Mivel egy üveg jó bor elfogyasztása négy vidám embernek semeddig sem tart, sok helyet ki tudtunk próbálni. Volt, ahová többször is visszatértünk, például az alábbi serrano sonkás bocadillo kedvéért. No meg azért, hogy lenyúljak egy poharat, hogy Barcelonában is meg tudjam adni a módját a borozásnak.

 

Az este során azt is megtudtuk, hogy a helyi focicsapat az 1949-50-es szezonban hatalmas tettet hajtott végre: a harmadosztály megnyerésével kiharcolta a jogot a másodosztályban való szereplésre. Erre természetesen mi is koccintottunk, biztos titeket is megérint ez a dolog, íme a hősök:

A túra „szakmai” része az utolsó napra maradt, ekkorra sikerült ugyanis megszerveznünk egy látogatást a Franco Españolas nevű pincészetbe. Amíg Magyarországon a legtöbb pincészet elég sokféle bort készít, addig itt (mármint Spanyolországban) erre egyáltalán nem törekednek, szinte csak házasítást készítenek. A borokat három különböző kategóriába sorolják, elsősorban a szőlő minősége és a hordós érlelés hossza alapján (Crianza, Reserva, Gran reserva). A szőlőfajtáknak pedig közel sem tulajdonítanak akkora jelentőséget, mint itthon, sokszor rá sem írják a címkére, milyen szőlőből készült a bor. 

 

A Franco Españolas egyike a legnagyobb riojai pincéknek. Ez a pincerendszer méretei alapján nekünk is elég hamar feltűnt. Ezek a nagy picék elsősorban az átlagfogyasztót célozzák meg, ezért a megbízhatóságot részesítik előnyben. A borász elmondása alapján minden erejükkel arra törekednek, hogy a különböző évjáratok közötti különbséget minimálisra csökkentsék. Ha valaki egyszer megkóstolt egy Franco Españolas Crianza-t öt éve, az most is pontosan tudja, mire számíthat. 

Bár ez a hozzáállás kissé unalmassá teszi a boltok boros polcait, szerintem nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a spanyolok sokszor isznak bort az ebédhez/vacsorához (sőt, én már láttam olyat, aki a reggeli sonkás tojáshoz is vörösbort rendelt). Egész egyszerűen nem kell különösebben szakértőnek lenni ahhoz, hogy valaki eligazodjon a boros polc előtt és megfizethető áron jó bort vegyen.

A pincelátogatás végén még megkóstoltunk egy Reserva-t, hogy aztán újra fejest ugorjunk a spanyol autópályák varázslatos világába. Egy nagyon jó hétvégét töltöttünk el Riojaban, és sokat is tanultunk. Én legalábbis biztosan, azóta sokkal magabiztosabban lépek be a lakásomtól két háztömbnyire található borszaküzletbe.

Excursión a la Rioja #1: Egy kis ízelítő a baszkok világából

Az elmúlt hetekben a félév végi hajrá és a vizsgaidőszak elég sok elfoglaltságot adott, így aztán az élmények megörökítésével kissé elmaradtam. Úgyhogy amíg itthon vagyok, igyekszem kihasználni az időt, és bepótolni a mulasztást. Ebben a sorozatban elsőként következzék a Riojában, Spanyolország leghíresebb borvidéken tett felfedezőút krónikája.

A messze földön híres Rioja Spanyolország észak-keleti részén, Barcelonától mintegy 450 km-re található. Az útra négyen neveztünk be, és végül az autóbérlés mellett döntöttünk: három nap alatt mintegy 1100 km-t tettük meg a kis Kia Picanto-val, Rioja mellett Pamplonát is meglátogattuk. Bár az emelkedőkön nem nagyon lehetett vele 90-nél gyorsabban menni, a végére egészen a szívünkhöz nőtt (nekem pedig különösen, ugyanis végig én vezettem).

A hegyek mellett az autópályán teljesen rendszertelenül felbukkanó fizetőkapuk tették próbára a türelmünket. Az autópályákat nem az állam, hanem a különböző tartományok kezelik, így aztán egységes díjfizetés sem alakult ki. Előre megvásárolható autópálya matricáról nem is beszélve. Így aztán minden egyes alkalommal, amikor átléptünk valamilyen közigazgatási határt, meg kellett állni és fizetni kellett valamennyit. Azt hiszem azt már mondanom sem kell, hogy a fizetendő összeg teljesen véletlenszerűnek tűnt, akármilyen elméletet gyártottunk, az rendre megbukott a következő fizetéskor.

Az első állomás tehát Pamplona volt, ami elsősorban a bikafuttatásról ismert: a szűk belvárosi utcákban minden évben egyszer hagyományos viseletbe öltözött emberek ezrei futnak a bikák előtt. Az esemény fontosságát jelzi, hogy míg sok helyen az egyirányú utcák elején a behajtani tilos tábla mellé azt írják ki, hogy a biciklisek kivételek, a Calle de la Estafeta-n ez a bikákra és a futókra vonatkozik (a kétnyelvű utcák jelzik, hogy már közel jártunk Baszkföldhöz).

 

Úgy tűnik, a bika elől futás egy igen népszerű szórakozás Spanyolországban, de régiónként különbözik. Zaragozában például az arénában űzik ezt a sportot. A kedvenc változatom a valenciai, ahol a bikafuttatás útvonala egy stégre vezet, a cél pedig rávenni a bikát, hogy a tengerbe vesse magát az emberek után. No comment.

Pamplona összességében egy hangulatos spanyol kisváros, amit nemcsak a bikafuttatás napján érdemes meglátogatni.

 

Természetesen a helyi ízeket is igyekeztünk megkóstolni. A paprika hihetetlenül népszerű errefelé, szinte minden fogásban megtalálható valamilyen módon. Végül egy baszk bárban kötöttünk ki, ahol különféle kenyérre pakolt falatkák (pincho) és sör társaságában igyekeztünk rábeszélni a tulajt, hogy a tv-n kapcsoljon át a Barcelona-Zaragoza focimeccsre.

Erre azonban egészen addig nem volt hajlandó, amíg véget nem ért a pelota rangadó közvetítése. Ez egy népszerű baszk sport, kicsit olyan mint a fallabda, csak sokkal hosszabb pálya és a játékosok ütő helyett a tenyerükkel küldik a labdát a falra. A helyszínen több ezer ember eksztázisban tombolt a meccs alatt, és a másnap megjelenő helyi újságban is a két játékos szerepelt a címlapon.

Miután jóllaktunk és a Barcelona győzelmére is koccintottunk, belevetettük magunkat a helyi bárok borkínálatának tanulmányozásába. Bár Pamplona nem tartozik a Rioja régióhoz, sem a választékra, sem a minőségre nem lehetett panaszunk. Elég annyi, hogy másnap egyikünk sem akart korán felkelni... Azért egy idő után csak összeszedtük magunkat, és most már Rioja fővárosa, Logrono felé vettük az irányt. Erről azonban már a következő részben számolok be.

Novemberi napsütés #2

A Montjuicos barangolás után másnap újabb túra következett, ezúttal osztálykirándulásra mentünk. Tényleg olyan volt, mint anno az általános iskolában, a túrát a tanárok, egészen pontosan az „osztályfőnökök” szervezték: Francesc Obiols, programigazgató („cleaning lady of the program”, ahogy ő szokta mondani) és Albert Marcet, tudományos igazgató. A célpont a Barcelonától kb. 30 km-re fekvő La Mola  hegy volt.

Ahogy az lenni szokott, nem indult zökkenőmentesen a túra. Az instrukciók szerint 10 órakor kellett találkoznunk a Terrassa nevű város vasútállomásán. Ha az ember Barcelona környékén használja a tömegközlekedést, akkor egyedül arra kell figyelni a jegyvásárláskor, hogy hány zónán halad át az út során. Mivel Terrassa ránézésre nincs messzebb az egyetemnél, mindannyian magabiztosan utaztunk a szokásos 2 zónás jegyünkkel. A helyszínen azonban kiderült, hogy a harmadik zónában vagyunk. A rendszert pedig nem könnyű becsapni, ha nincs megfelelő jegyed, egyszerűen nem tudsz kijönni az állomásról. Én még gyorsan kapcsoltam, és egy másik utast követve átsuhantam egy kinyíló kapun, a többiek azonban bent ragadtak. Végül nagy nehezen – és némi pótdíj fejében – kiengedte őket egy piros egyenruhás néni.

Ezzel azonban nem oldódott meg minden. Kiderült, hogy Terrassa egy nagyjából 300.000-es város és négy vasútállomása van. Gyors telefonálás után kiderült, hogy mind a négy állomáson van valaki közülünk, úgyhogy még eltartott egy óráig, mire mindenkit összeszedtünk. 

A városból a hegy lába felé vették az irányt, útközben pedig elhaladtunk Barcelona leggazdagabb emberének háza (=várfallal körülvett palotája) mellett. A Loki szurkolóknak ismerős lehet a történet, a nagy vagyon forrása a játékautomaták üzemeltetése. Amúgy rengeteg van belőlük, még nem jártam olyan bárban vagy étteremben ahol ne lett volna egy-két játékgép. Ráadásul számomra nehezen megfejthető módon leggyakrabban a tapas felirat villog rajtuk... A nagy gazdagság a 70-es évekből származik: Franco halála után, a demokratikus átmenet első éveiben nem lehetett tudni, hogyan alakul majd a szerencsejáték szabályozása a jövőben. Hősünk arra tette fel minden meglévő pénzét, hogy a játékgépek üzemeltetését engedélyezni fogják magánembereknek, és még mielőtt a kérdés eldőlt volna, megrendelt annyi gépet, amennyit csak tudott. Végül bejött a számítása, és mivel az első napokban egyedül ő rendelkezett nagy kapacitással, az ő gépei árasztották el a piacot - a monopol helyzet pedig azóta is kitart.

Azt persze mondanom sem kell, hogy gyönyörűen sütött a nap, amikor nekiindultunk a néhol igencsak meredek útnak:

Carlos, a közelben lakó csoporttársam váltig állította, hogy ha tiszta az idő, akkor Mallorca-t is lehet látni. Ezen a szintén katalán tanárok is csak nevettek - és azért a környékbeli vidék látványa sem volt semmi.

És a cél, a kolostor a hegytetőn:

Az út kb. másfél óráig tartott, és abszolút nem volt hiábavaló a fáradozásunk, a kolostorban ugyanis egy egészen kiváló katalán étterem üzemel, ahová állítólag a mai napig öszvérekkel hozzák fel az alapanyagot. Az étteremben végül legalább annyi időt töltöttünk el, mint a tényleges túrázással összesen :)

Először is megtanultuk, hogy kell a paradicsomot rápasszírozni a fokhagyás pirítósra, majd a szokásos saláta halom után jöhetett a fő fogás. Én szerencsére nem hagytam magam elcsábítani a "butifarra-t meg kell kóstolni, ez a legjobb kolbász a világon" szöveggel - amivel aztán pl. az egyik, Bajorországból származó egyik csoporttársam utólag nem igazán tudott azonosulni. Ehelyett inkább sült nyulat kértem fehér babbal. Nos, egyrészt isteni volt, másrészt aznap már nem kellett többet ennem :)

Az ételhez természetesen katalán vörösbor járt. Először a kancsóból kellett inni mindenkinek, amíg ezen túl nem voltunk, nem is kaptunk poharat. Íme, így isszák a vörösbort a tősgyökeres katalánok:

És így iszom én - azzal, hogy nem öntöttem le magam, imán a mezőny első harmadában végeztem:

Miközben mi a desszerttel küzdöttünk, érkezett egy felhő a hegytetőre, úgyhogy a visszafelé úton már nem volt meg a korábbi kilátás. Carlos persze egyértelműen a felhőt okolta, amiért nem láttuk Mallorca-t.

Eddig meg sem fordult a fejemben az a kérdés, hogy a középiskola után miért szűnik meg az osztálykirándulás. A mi La Mola-s túránk legalábbis nagyon jó volt - ha egyszer az oktatási miniszteri pozícióért fogok kampányolni, akkor az osztálykirándulás egyetemi bevezetése lesz az egyik választási ígéretem :)

Novemberi napsütés #1

Bár a tengerben fürdeni most már csak a legbátrabbaknak ajánlott, Barcelonában a november is kellemes időt jelent. Ilyenkor pedig kirándulni kell! Ezért aztán amikor Peti és Emese itt töltött egy hetet, az utolsó nap meglátogattuk a Montjuic-ot, ami nagyjából a Gellért-hegy helyi megfelelője: közvetlenül a központ mellett van, nagyon szép a kilátás a városra és a spanyol megszállók anno építettek a tetejére egy erődöt, ahonnan könnyen lehetett ágyúzni a várost.

A hegytetőre a Teleferico Montjuic kabinjában jutottunk fel, már az úton is lenyűgöző volt a látvány:

Fent a várból tényleg az egész várost lehet látni. Egyik irányban a tenger, először a teherkikötő, aztán a szállodák, vitorlások és a messze a távolban a homokos tengerpart:

Másik irányban pedig a város, a most épp nem túlságoson lobogó, ámde elmaradhatatlan katalán zászló és mi hárman:

Aztán egy kis idő után, amíg Petiék a fotózással voltak elfoglalva, én megpihentem egy ágyú mellett - amire igencsak szükségem volt az előző nap után. Az okok az Universitat Autonoma Festa Major nevű rendezvényében keresendők. A Festa Major egy hatalmas buli, amit az egyetem  diákjai szerveznek. Nem a HÖK, hanem a diákok: ők árulják a kaját, piát, ők építik a színpadokat, ahol egyetemi zenekarok zenélnek. A buli kora délután vette kezdetét, 7 órakor már a bárpulton táncolásnál jártunk. Én pedig mindezt jó érzékkel megfejeltem egy üveg szabolcsi házi pálinkával - amit persze messze nem egyedül fogyasztottam el, de azért sok emberrel koccintottam :) A különböző helyről származó emberek közötti különbségek a pálinka kóstolással gyönyörűen kijöttek, Irina (román), vagy Erblin (albán) csettintett, hogy milyen finom, míg Carlos (Venezuela) komoly harcot folytatott az életben maradásért... Egy szó mint száz, másnap jól jött egy kis pihenő az ágyú mellett.

Ezután lefelé vettük az irányt, nehéz ezt egy blogban visszaadni, de a kilátással továbbra sem tudtunk betelni. A Sagrada Familia már most is uralta a látképet - húsz év múlva ez még inkább igaz lesz, addigra a tervek szerint a jelenlegieknél kétszer nagyobb középső torony is elkészül majd.

A Montjuic-ot nemcsak a kilátás miatt érdemes felkeresni: a hegy oldalában rendezték az 1992-es olimpiát, aminek a város nagyon is sok mindent köszönhet. Korábban szinte üresen álló területek népesültek be, és a nemzetközi vérkeringésbe is ekkor lépett be igazán Barcelona. Nehéz elképzelni a jelenleg rendkívül trendi városról, hogy 20 évvel ezelőtt csak az olcsó tengerpartra vágyók jöttek ide látogatóba... Az olimpiai stadion előtt néhány lábnyomra bukkantunk, íme egy kép a Nadal-rajongók kedvéért:

A stadion pedig egész egyszerűen gyönyörű. Az 1936-os olimpiára építették, amit aztán a polgárháború miatt nem tudtak megrendezni. A Franco-éra nemzetközi elszigeteltségében szó sem lehetett olimpiai rendezésről, így Barcelona több mint fél évszádig, egészen 1992-ig várt az újabb lehetőségre. Hogy mennyire fontos mérföldkő volt a város életében az olimpia, azt jelzi, hogy a Font Magicat (mágikus szökőkút, szintén a Montjuic lábánál) mind a mai napig az olimpia hivatalos dalával fejezi be a műsort. Itt rendezték az olimpiát:

És igen, az olimpiai stadion mellett, november 11-én jégkrémet eszünk :)

A kirándulásnak a mágikus szökőkút adott méltó befejezést. A jó idő azonban nem ért véget, másnap a La Mola meghódítása következett, erről rövidesen új posztban jelentkezek.

 

 

 
Ha valakinek feltűnt, hogy a korábbiakhoz képest mennyivel jobbak a fényképek, nos, annak jár egy Bambi: a képeket nagyrészt Peti készítette (és akkor  még nem láttátok a többi 1044-et, amit Barcelonában csinált... :) )

Fiestas del Pilar Zaragoza

Spanyolországban minden jelentősebb város tart egy saját fesztivált, ami alatt a lehető legnagyobb őrültségeket próbálják meg elkövetni. Múlt hétvégén Zaragozában voltam a Pilar utolsó napján, így első kézből erősíthetem meg: a hír igaz, a spanyolok az adott héten tényleg megőrülnek.

Az ötlet Thomastól jött, akinek az egyik német barátja Zaragozában erasmusol (van ilyen szó egyáltalán???). Kellemes szombat reggeli buszozás (4 óra) után  az első utunk természetesen egy tapas bárba vezetett. A spanyol konyhában ezúttal sem kellett csalódnom, pedig tényleg próbáltam extrém dolgot kérni. A két szélső tapas még teljesen normális (sonka, kolbász és sajt, illetve krokett), a középső pirított kenyérszeletre viszont szépen sorban olívaolajba áztatott halat, csoki reszeléket és lekvárt pakoltak. Ami aztán minden várakozást felülmúlóan finomnak bizonyult.

 

 

Annak ellenére, hogy Zaragoza Spanyolország ötödik legnagyobb városa a maga 700.000 lakosával, egész végig kisváros érzésünk volt. A városközpont is elég kicsi, a közepén áll egy monumentális templom, de nagyjából ennyi. 

Az estét a vendéglátónk lakásában kezdtük. Bár nagyon jól tudom, hogy a tőlünk keletre élőkkel nem tudjuk tömény ivásban felvenni a versenyt, azért a németeket még simán lepipáljuk. Vittem magammal egy kis házi szilvapálinkát, amitől a többieknek szó szerint folyt a könnyük. Nem köhögtek, nem krákogtak, csak egyszerűen könnyeztek és vörös lett a fejük :) És persze megfogadták, hogy soha többet pálinkát. Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy bemutassam a Spanyolországban tanuló nemzetközi diákok őszi slágerét, amelyikben egy belga viccbanda tagja létező és nem létező spanyol szavakat dobálnak véletlenszerűen egymás mellé.

Mire éjfél körül elindultunk, már az egész város tele volt emberekkel. Elsőként egy felesekre specializálódott bárba tértünk be, ahol rögvest belevetettük magunkat egy helyi specialitás, a tequila-sprite fogyasztásába. Kis pohárba töltik ki, amire rátesznek egy nagy zöld műanyag fedőt, majd a poharat ötször-hatszor az asztalhoz csapkodják. Ettől a tequila-sprite jól felhabosodik, de ezen túl nem tudom mire jó az egész.

Az utcán közben folyamatosan random spanyol emberekkel beszélgettünk. Jól látható, hogy eddigre már mi is beszereztük a kötelező piros-fekete kockás kendőt, amit a Pilar során mindenki hord. Régebben a városba látogató idegenek ajándékba kapták a kendőt a helyiektől, ma persze már az utcai árusoktól kell megvenni. 

Baloldalt az ismeretlen spanyol, akivel negyed órán át beszélgettem. Fogalmam sincs miről, mert ő csak spanyolul tudott, én meg angolul… Mindenesete a végén kaptam tőle egy napszemüveget. Azzal hogy felvettem, nem viccelek, tettem egy jelentős lépést a zaragozai tömegbe történő beolvadás felé…

 Teltek múltak az órák, páran a bárban ragadtak, mi végül egy bulihelyen kötöttünk ki. Reggel 6-kor találkoztunk össze újra mindenkivel egy olasz srác lakásán, aki tésztát és kávét főzött nekünk. Szükségünk is volt rá, az igazi móka ugyanis csak ezután következett. A helyiek ugyanis reggel 8-ra még (fél)részegen betódulnak az arenába, hogy két órán keresztül fussanak egy bika elől, miközben megpróbálják megérinteni a szarvát. Hogy biztos izgalmas legyen, a bikákat 5 percenként váltják, így ők mindig frissek. Ja, és még egy dolog: bár mi csak az utolsó napon vettünk részt, a fesztivál már napokkal korábban elkezdődött, minden nap ugyanezzel a programmal. Ennek megfelelően a szerda, csütörtök és péntek munkaszüneti nap, mert úgyis mindenki alszik napközben…

 

Az arénában sok-sok zenekar, ami szintén helyi arcokból, baráti társaságokból áll, megállás nélkül zenél. A hangzavar óriási, a következő videó talán visszaadja a hangulatot (akik anno becsukták a szemüket, amikor dr. Carter operált a Vészhelyzetben, azok 1:20-tól most is takarják el a szemüket):

Mielőtt bárki aggódna, a srácnak nem lett komoly baja, később is ott rohangált a küzdőtéren. Azért viszont megható volt, ahogy az eset után a közönség vastapssal ünnepelte a bikát :). A helyszínen egyértelműen úgy tűnt, hogy a nézők inkább a bikának szurkolnak. Az is jól látható, hogy amint komolyabbra fordul a dolog, egyből befut egy hivatásos matador (fehér ruhában, nagy piros kendővel) és megpróbálja elterelni a bika figyelmét. Ja, és persze a küzdőtér körül rengeteg mentős és orvos folyamatosan ugrásra készen figyelte az eseményeket.

Sajnos nem örökítettük meg, az egyik bika tényleg nem fért a bőrébe és többször is felugrott a középső emelvényre – ez nem kicsit érte váratlanul az ott állókat. A nézők persze tombolva biztatták a bikát további ugrásokra. Aztán egyszer csak döbbent csend lett, amikor a küzdőtér körüli korlátot ugrotta át, egyenesen be a nézők közé. Nem tudom pontosan mi történt ott, szerencsére mi az aréna másik végén álltunk, de valahogy visszaterelték a bikát a küzdőtérre és minden ment tovább mintha mi sem történt volna.

A bikaviadalokat sokan ellenzik, itt Spanyolországban is. Katalóniában be is tiltották őket, bár erős a gyanúm, hogy inkább a spanyol kultúrától való különbözőséget szeretnék ezzel hangsúlyozni, és nem a morális fenntartásaik vezették őket. Mindenesetre a zaragozai „viadal” semmilyen tekintetben nem volt kegyetlen, senki sem okozott sérülést a bikáknak, fordítva már annál inkább. Ráadásul ezek az állatok tényleg királyként élnek az év többi részében, hatalmas szabad területeken, nagyon jól tartva. Ezért egy arénában néhányszor 5 percig fogócskázni, azt gondolom nem nagy ár.